1. Beginnings

nos, íme az első fejezet, ami egyben egy kis bevezető is, remélem tetszeni fog :)

a kommenteket megköszönöm :)

1939-et írunk. Ebben az évben kezdődött meg a világ egyik legpusztítóbb csatája. Az én nevem Kornélia Rossi. Olaszországban éltem szüleimmel, és kisöcsémmel. Boldog, gondtalan családi életet éltünk, míg apámat be nem hívták a katonaságba, mert a Szovjet Unió támadást indított Olaszország ellen, és veszélyben forgott a lakosság sorsa. Róma volt  fő célpontjuk, és sajnos sikerült is elérniük. Miután apát behívták, rá 2 hónapra megbombázták Rómát. Évekkel ezelőtt történt, mégis élénken él az emlékezetemben a rengeteg ember vérfagyasztó sikolya.

A nap érős fényére ébredtem, mely bevilágított az ablakomon. Nagyot nyújtóztam a meleg takaró alatt. Lentről edénycsörömpölés ütötte meg a fülem, ezért úgy döntöttem, hogy segítek édesanyámnak, nehogy idegeskedésében kárt tegyen magában. Kikászálódtam az ágyból, majd köntösömet magamra kapva, halkan lementem a lépcsőn. Mióta apát behívták a katonasághoz, azóta anya tiszt ideg. Megtudtam érteni, elvégre ha az én szerelmemet tették volna ki ilyen veszélynek ki sem engedtem volna a kezeim közül, de ők ezt nem tehették meg. A hazánknak szüksége volt a bátor férfiakra. Láttam anyámon, hogy valami ilyesmin gondolkozhat ő is, mert egy pillanatra könnyeket véltem felfedezni kék szemeiben. Vállára tettem a kezemet, mire ijedten rám kapta tekintetét. Kedvesen rámosolyogtam, majd kivettem a sírástól remegő kezéből a kést, amivel a zöldségeket pucolta az ebédhez. Hálásan rám mosolygott, majd felment az emeletre felkelteni az öcsémet. Csendben tisztítottam tovább a zöldségeket, miközben hallgattam a 9 éves kisöcsém nyávogás, hogy megint minek kell ilyen "korán" felkelni. Miután sikerült Benjamint kiimádkozni az ágyból, addigra én már odatettem a levest főni. 

Csendesen telt el a nap nagy része. Minden ment a szokásos kerékvágásban. Olyan délután 5 óra körül lehetett, mikor anya megkért Benivel együtt, hogy mennyünk le a pékségbe, és vegyünk egy kiló kenyeret. Magamra kaptam egy vékonyka kis mellényt, majd lerobogtunk a társasház lépcsőén. Mikor kiértünk az utcára valami fura érzés fogott el, de nem foglalkozva vele kézen ragadtam Benit, majd a pékség felé indultunk, ami egy fél óra kényelmes kis sétára volt tőlünk. Út közben önfeledten nevetgéltünk, mikor egyszer már nem éreztem a napsugarak jótékony hatását. Minden olyan hirtelen történt. Egyik pillanatban még vidáman sétálgatok Róma utcáin, a másikban pedig már megjelenik fejünk fölött az első bombázó repülő, amit követett még kettő. Elkezdték ledobálni a lőfegyvereket, én pedig mindenáron kiakartam magunkat menteni a sikoltozó emberek sokaságából. Görcsösen szorítottam öcsém kezét, aki szabad kezével betapasztotta az egyik fülét. Megértem. Én azokon a meséken nőttem fel, amik az első világháborúról szólnak. Végighallgattam az összes véres történetet, de apa híján Beni ezt nem tehette meg. Szinte a földre döntöttem minden embert, aki az utunkba állt. El kellett jutnunk a házunkba, ami alá egy bunker van építve ilyen esetekre. Már láttam kirajzolódnia házunk körvonalát, és még gyorsabb tempóra fogtam Benjamint. Éppen próbáltam kinyitni a kulcsommal az ajtót, mikor Beni rángatni kezdte a felsőm. Rácsaptam a kezére, majd tovább próbálkoztam, de ekkor a közvetlen közelünkből hallottam az egyik repülőgép moraját. Lassan felpillantottam, és találkozott a tekintetem, az egyik bombázó katonával, aki fölényesen elmosolyodott, majd kihúzta a biztosítót a gránátból, és rádobta a házunk tetejére...

Még mai napig is fájdalom hatol a már ne dobogó szívembe eme emlékek hatására. 72 év telt el azóta a nap óta, és én egy percet sem öregedtem. Halhatatlanként kellett végig néznem a háború kimenetelét, és nem szólhattam bele, még csak nem is mutatkozhattam az emberek között.
Miután a bomba felrobbant, a ház összeomlott, és az öcsémmel már nem volta annyi időnk, hogy elmeneküljünk. Egyenesen rázuhant egy hatalmas betondarab, és meghalt a helyszínen, én talán ettől egy csöppet "szerencsésebb" voltam. Igaz, hogy engem is eltalált egy darab a házból, de csak ledöntött a lábamról, és a becsapódás kíséretében elveszítettem az eszméletem. A következő emlékem az égető fájdalom volt, ami végigcikázott a testemen, lángba borítva mindent maga után. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, de egyszer csak visszahúzódott a tűz égész a szívemig, ami a kezdetektől őrülten kalapált. Aztán még egyet dobbant, és örökre elhallgatott.
Ismét csak visszagondolok ezekre  percekre, és mai napig nem tudom megérteni miért pont ÉN?! Erre apu  csak azt mondja, hogy a sors kiszámíthatatlan. Egy 7 fős család tagja vagyok, amiben én vagyok az egyedüli nő nemű. A sors mi! Én nem hiszek a sorsban csupán szerencsém volt, hogy Xaviér rám talált, és átváltoztatott! Ismét eltelt 4 év, és nekünk megint tovább kell állnunk. Ezúttal London forgalmas utcáit Forks erdős és lucskos területéért hagyjuk el. A távolból meghallottam Vic füttyentését, ami számomra egy sürgető jelzés volt. Leugrottam a fáról, majd egy utolsó pillantást vetettem régi házunkra, és a fiuk után indultam az új otthonom felé.