2. His/Her eyes

és  2. fejezet! :)

 mint láthatjátok megváltoztattam a két főszereplőt, remélem nem baj :)
örömmel vettem észre, hogy lettek olvasóim, és kaptam kommentárt!

na mindegy! jó olvasást, a véleményeket pedig örömmel veszem!

:)

 

Növények sokasága mosódott el mellettem. Ezt imádtam annyira a vámpír létben. Korlátok, és szabályok nélkül "élni", minden halandó vágya. Én megkaptam, de így utólag belegondolva a többi velejáró már nem is annyira fergeteges. Nem arról van szó, hogy nem élvezném azt, hogy mindenki más akit emberi életemből ismertem már halott, vagy vén szatyor, de ha lett volna választásom, azthiszem én is meghalltam volna az öcsém mellett ott, és akkor. De a sors közbe szólt.
Olyan délután 4 óra körül lehetett, mikor átléptük Forks határát, ugyanis futva tettük meg a távot Londontól. Bár ha jól belegondolok jobb lett volna repülővel jönni, mert az északi hidegben rám fagyott a ruha! Apu azt mondta, hogy egy régi ismerősei valami Culllen klán lakik itt éppen, akik megengedték, hogy felosztva a területet, mi is letelepedjünk itt. Meg valami farkasfalkáról is szó volt, akikkel majd találkoznunk kellesz, hogy nehogy félreértés legyen köztünk. Erre Gabe csak azt mondta, hogy ha félreértésre kerülne sor, akkor majd ő megérteti velük, hogy milyen, ha egy igazi vámpírral kell verekedni. Komolyan az erejénél, már csak az egója a nagyobb. Gondolkodásomból az rántott ki, hogy nekiütköztem egy izmos mellkasnak. Bosszúsan szusszantottam egyet, majd felnéztem útonállómra, aki személyében Dani-t tisztelhettem.
-Na mi van kislány megint elkalandoztál?- karolta át a valamat, majd sétálva folytattuk tovább utunkat, míg a többiek már rég előrébb jártak.
-Hm, nem csak gondolkoztam.- mosolyogtam rá.
-Oh te jó szent Isten, és nem fájdult meg az a gyönyörű fejecskéd?!- nevetett fel.
-Ha-ha nagyon vicces te kis tréfarépa. Igen, szoktam gondolkozni, és éppen arra gondoltam, hogy el kéne menni vadászni egyet, még mielőtt találkozunk a farkasokkal.- böktem oldalba.
-Istenem csak nem még mindig azon aggódsz 87 év után, hogy megkívánod valamelyik vérét?- gorgatta meg aranybarna szemeit.- Egyébként is! A farkasok vére szörnyen büdös!- vágott egy furcsa fintort, én pedig felnevettem arca láttán. Megragadtam karját, amelyik a vállamat karolta át, és az erdő sűrüje felé kezdtem húzni.

Nevetgélve, csipkelődve értünk arra a kis tisztásra, ahol Cullenékkel találkoztunk. Csend honolt mindenhol, amire abbahagytam a nevetést Dani előző idétlen poénján, és szembetaláltam magam Xaviér mérges tekintetével. Tehát megint késtünk ráadásul a ruhámat is teljesen összevéreztem. Fülünket, farkunkat behúzva sompolyogtunk oda a többi testvérünk mellé, aki alig bírták visszafojtani a nevetésüket. Apu megköszörülte torkát, majd egy jelentőségteljes pillantást küldött felénk, és én ha lehet még jobban meghúztam magam bátyáim takarásában.
-Nos most hogy mindenki megérkezett,- itt egy másodpercre ránk pillantott, mire Dani csak megforgatta szemeit- had mutassam be neked a családomat Carlisle.- intézte szavait az elnőttünk álló 8 fős társasághoz- Ők itt a fogadott fiaim David, Victor, Nicolas, Gabriel, és Daniel. Oh, és az egyetlen lányom Kornélia, aki ismét hozta a formáját és késett.- jött oda hozzám, és karolta át a vállamat. Én csak megforgattam a szemem, majd átkaroltam nevelőapám derekát.
-Örülök, hogy megismerhetlek titeket,- szólalt meg egy szőke 30-as pasas, tehát ő Carlisle, egész jó-ők pedig itt az én családom.Ő itt Rosalie és a párja Emmet.- mutatott egy szőke cicababára, és egy nagydarab mackó kinézetű vigyorgó srácra- Ők itt Alice, és Jasper.- egy apró termetű fekete tüsis hajú lány, és egy világfájdalmas képű szöszi.- Edward, és Bella.- a bronzos hajú srác mosolyogva biccentet egyet mikor ránéztem, míg a mellette álló csaj félénken mögé húzódott.- Nem utolsó sorban a feleségem Esme.- mutatott végül a mellette álló szívarcú nőre, aki melegen mosolygott ránk.
-Örülök, hogy megismerhetlek titeket, és köszönöm, hogy megengeditek, hogy megosszuk a területet.- mosolygott apám.
-Nekünk kifejezetten jó, mert mostanság eléggé sok nomád bóklászik erre felé.- sóhajtott fel gondterhelten.
-Miért jönnek ide ilyen sokan?- kíváncsiskodtam. Ám ekkor a szellő felém hozta  mennyei illatot, amit feladtam, azért, hogy ne legyek egy istenverte mészáros. Szemem rögtön az illat forrására villant, aki nem volt más, mint Bella. Hoppácska. Egy ember egy klánnyi vámpír között. Bátor kis csaj.
-Nem kell mondani már értem.- mosolyogtam az emberlányra, aki még jobban párja mögé bújt.
-Értesüléseink szerint egy bizonyos Victoria, aki pár éve elvesztette párját Edward jóvoltából, vámpírsereget szervez.- na nesze neked. Komolyan  a vámpírjának már sehol sincs egy nyugodt perce?!
-És nektek jól jönne egy kis segítség.- mondta ki a lényeget Dave. Ekkor farkasüvöltést hallottunk az erdőből, és egy emberként fordultunk Carlisle- hoz. Gyorsan elmagyarázta, hogy a farkasok biztosan rábukkantak egy nomád nyomára, és segítséget kérnek, hogy elkapjuk őt. Hát akkor egyben letudjuk a farkasokkal való nagy találkozást, és végre kiereszthetem a gőzt egy kicsit. Előttem futott Edward és Emmet, mert Bellát otthagyták a lányokkal, hogy nehogy valami baj legyen. Pár másodperc múlva megéreztem az idegen vámpír szagát, és irányt váltottam, a többiek pedig követtek. Egészen egy folyóig követtem, amiről időközben kiderült, hogy ez a határ, és nem léphetjük át, csak engedéllyel, ami persze ki van csukva. Hatalmasat fékeztem azon a sziklán, ami benyúlt a folyó fölé, és onnan néztem azt a a jelenetet, amikor a nomád kiszaladt a fák közül, majd követte őt 5 farkas, majd oldalról kicsapódott még 3. Már majdnem elkapták, mikor sikerült kicsúsznia a fekete hatalmas farkas karmai közül, aki idegesen felmorrant. A vámpír egy hatalmas ugrással már a folyó ezen oldalán termett, é én azonnal rávetettem magam. Sikerült megfognom a nyakát, ám nem gondoltam volna, hogy ennyire erős lesz. Ledobott a hátáról, majd velem szembe fordult, és gyilkos tekintettel végigmért. Nézzél csak. Majd én is megbámulom a leszakított fejed! Támadó állásba görnyedtem, akár egy éhező vadmacska. Vészjóslóan rámorogtam, majd szemem sarkából láttam, hogy a srácok körbeveszik a vámpírt, és mögöttem bezárólag megállt Nicolas. A kör közepén ott állt jelenlegi ellenfelem, aki incselkedően hívogatott mutató ujjával, én pedig készségesen belementem. Lassan odasétáltam elé, és meg is kaptam az első ütést, ami elől sikerült kitérnem. Megfogtam az ütő kezét, majd hátracsavartam, és bevetve képességem teljes sötétségbe borítottam az elméjét, ezáltal a földre rogyott, és ordítva kezdte el fogni a fejét, és folyamatosan jajveszékelt. Nem akartam tovább kínozni, ezért levettem elméjéről a sötétséget, és egy hirtelen mozdulattal eltörtem a nyakát, míg Emmet, és Jasper kitépte a fejetlen test végtagjait. Meglendítettem  kezem, és a szétszaggatott test lángba borult. Vissza másztunk a sziklára, és farkasszemet néztünk a túloldalon lévő farkasokkal. Edward bólintott mellettem, mire a fekete, az acélszürke, és a rozsdabarna farkas befutott  az erdő sűrűjébe, és másodpercekkel később ruhák suhogását hallottam, majd kilépett a fák takarásából három félmeztelen srác. Végig kémleltem az arcukat, majd megállapodott tekintetem egy kockás hasfalon, majd felvezettem szemeim az izmos mellkason, végül a markáns vonalakkal megáldott archoz, aminek közepén két ében fekete szempár ült, amik teljesen elnyeltek, akár egy örvény...

1. Beginnings

nos, íme az első fejezet, ami egyben egy kis bevezető is, remélem tetszeni fog :)

a kommenteket megköszönöm :)

1939-et írunk. Ebben az évben kezdődött meg a világ egyik legpusztítóbb csatája. Az én nevem Kornélia Rossi. Olaszországban éltem szüleimmel, és kisöcsémmel. Boldog, gondtalan családi életet éltünk, míg apámat be nem hívták a katonaságba, mert a Szovjet Unió támadást indított Olaszország ellen, és veszélyben forgott a lakosság sorsa. Róma volt  fő célpontjuk, és sajnos sikerült is elérniük. Miután apát behívták, rá 2 hónapra megbombázták Rómát. Évekkel ezelőtt történt, mégis élénken él az emlékezetemben a rengeteg ember vérfagyasztó sikolya.

A nap érős fényére ébredtem, mely bevilágított az ablakomon. Nagyot nyújtóztam a meleg takaró alatt. Lentről edénycsörömpölés ütötte meg a fülem, ezért úgy döntöttem, hogy segítek édesanyámnak, nehogy idegeskedésében kárt tegyen magában. Kikászálódtam az ágyból, majd köntösömet magamra kapva, halkan lementem a lépcsőn. Mióta apát behívták a katonasághoz, azóta anya tiszt ideg. Megtudtam érteni, elvégre ha az én szerelmemet tették volna ki ilyen veszélynek ki sem engedtem volna a kezeim közül, de ők ezt nem tehették meg. A hazánknak szüksége volt a bátor férfiakra. Láttam anyámon, hogy valami ilyesmin gondolkozhat ő is, mert egy pillanatra könnyeket véltem felfedezni kék szemeiben. Vállára tettem a kezemet, mire ijedten rám kapta tekintetét. Kedvesen rámosolyogtam, majd kivettem a sírástól remegő kezéből a kést, amivel a zöldségeket pucolta az ebédhez. Hálásan rám mosolygott, majd felment az emeletre felkelteni az öcsémet. Csendben tisztítottam tovább a zöldségeket, miközben hallgattam a 9 éves kisöcsém nyávogás, hogy megint minek kell ilyen "korán" felkelni. Miután sikerült Benjamint kiimádkozni az ágyból, addigra én már odatettem a levest főni. 

Csendesen telt el a nap nagy része. Minden ment a szokásos kerékvágásban. Olyan délután 5 óra körül lehetett, mikor anya megkért Benivel együtt, hogy mennyünk le a pékségbe, és vegyünk egy kiló kenyeret. Magamra kaptam egy vékonyka kis mellényt, majd lerobogtunk a társasház lépcsőén. Mikor kiértünk az utcára valami fura érzés fogott el, de nem foglalkozva vele kézen ragadtam Benit, majd a pékség felé indultunk, ami egy fél óra kényelmes kis sétára volt tőlünk. Út közben önfeledten nevetgéltünk, mikor egyszer már nem éreztem a napsugarak jótékony hatását. Minden olyan hirtelen történt. Egyik pillanatban még vidáman sétálgatok Róma utcáin, a másikban pedig már megjelenik fejünk fölött az első bombázó repülő, amit követett még kettő. Elkezdték ledobálni a lőfegyvereket, én pedig mindenáron kiakartam magunkat menteni a sikoltozó emberek sokaságából. Görcsösen szorítottam öcsém kezét, aki szabad kezével betapasztotta az egyik fülét. Megértem. Én azokon a meséken nőttem fel, amik az első világháborúról szólnak. Végighallgattam az összes véres történetet, de apa híján Beni ezt nem tehette meg. Szinte a földre döntöttem minden embert, aki az utunkba állt. El kellett jutnunk a házunkba, ami alá egy bunker van építve ilyen esetekre. Már láttam kirajzolódnia házunk körvonalát, és még gyorsabb tempóra fogtam Benjamint. Éppen próbáltam kinyitni a kulcsommal az ajtót, mikor Beni rángatni kezdte a felsőm. Rácsaptam a kezére, majd tovább próbálkoztam, de ekkor a közvetlen közelünkből hallottam az egyik repülőgép moraját. Lassan felpillantottam, és találkozott a tekintetem, az egyik bombázó katonával, aki fölényesen elmosolyodott, majd kihúzta a biztosítót a gránátból, és rádobta a házunk tetejére...

Még mai napig is fájdalom hatol a már ne dobogó szívembe eme emlékek hatására. 72 év telt el azóta a nap óta, és én egy percet sem öregedtem. Halhatatlanként kellett végig néznem a háború kimenetelét, és nem szólhattam bele, még csak nem is mutatkozhattam az emberek között.
Miután a bomba felrobbant, a ház összeomlott, és az öcsémmel már nem volta annyi időnk, hogy elmeneküljünk. Egyenesen rázuhant egy hatalmas betondarab, és meghalt a helyszínen, én talán ettől egy csöppet "szerencsésebb" voltam. Igaz, hogy engem is eltalált egy darab a házból, de csak ledöntött a lábamról, és a becsapódás kíséretében elveszítettem az eszméletem. A következő emlékem az égető fájdalom volt, ami végigcikázott a testemen, lángba borítva mindent maga után. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, de egyszer csak visszahúzódott a tűz égész a szívemig, ami a kezdetektől őrülten kalapált. Aztán még egyet dobbant, és örökre elhallgatott.
Ismét csak visszagondolok ezekre  percekre, és mai napig nem tudom megérteni miért pont ÉN?! Erre apu  csak azt mondja, hogy a sors kiszámíthatatlan. Egy 7 fős család tagja vagyok, amiben én vagyok az egyedüli nő nemű. A sors mi! Én nem hiszek a sorsban csupán szerencsém volt, hogy Xaviér rám talált, és átváltoztatott! Ismét eltelt 4 év, és nekünk megint tovább kell állnunk. Ezúttal London forgalmas utcáit Forks erdős és lucskos területéért hagyjuk el. A távolból meghallottam Vic füttyentését, ami számomra egy sürgető jelzés volt. Leugrottam a fáról, majd egy utolsó pillantást vetettem régi házunkra, és a fiuk után indultam az új otthonom felé.

Sziasztok :)

És íme nyitottam egy blogot. Remélem olvasni fogjátok, a történet ismertetője hamarosan jön!
Puszi!